A SZERZŐ ÍRJA
ÍRNI-JÁTSZANI RENDEZŐ LÉTEMRE
Amikor írok, akkor is rendezőként ülök ott, és csak a fejemben (álmaimban) robogó előadás szövegét akarom gyorsan lejegyezni, mielőtt elfelejtem. Ezek a szövegek mindig konkrét felkérésre jönnek létre, amely felkérés voltaképp magára az előadásra szól – tehát nem csak a színészek, hanem szinte minden produkciós körülmény előzetes ismeretében tudok hozzájuk látni. Szóval nem igazán irodalmi megfontolásokból születnek, emiatt aztán a munkamódszer is más – előbb van meg, hogy kik lesznek benne, meg hogy hány bejárat van a színpadra, meg hogy szabadtéren mikor megy le a nap, mint maga a történet. Vagyis hónapokig internetezek, olvasgatok, rajzolgatok, zenét hallgatok, játszom le százszor az előadást fejben – és aztán csak a végén, néhány hét (vagy nap!) alatt írom le azokat a dialógokat, amik feltétlenül kellenek hozzá (és mindig az egészet, még akkor is, ha aztán sosem bánom, amikor a próbák alatt még változik). (...) Ehhez persze kell bátorság, de hát… az egyébként is kell mindenhez. Nekem pedig, mivel a rendezés a tanult mesterségem, valahogy az összes szorongásom, izgulásom, komplexusom oda sűrűsödik – és azt figyeltem meg, hogy a többi diszciplínába nem szivárog át. Ami nagy kegyelem. Rendezőként majd megőrülök a tehetetlenségtől és az izgalomtól egy-egy előadás előtt-alatt, és ezerszer fontolom meg, amit egy próbán mondok valakinek. Színészként vagy zenészként viszont semmi ilyesmit nem érzek, se próbán, se előadáson, soha. Olyankor nem félek. Már csak ezért is fontos iskola ez… oldja a rettegést, és fellobbantja azt a játékkedvet, ami miatt ezt a pályát eleve bárki választja, csak aztán sokszor elfelejtődik. Hozzátartozik, hogy azért nem a semmiből kezdtem el – rendezőként elsősorban új írások színrevitelével foglalkozom, gyakran élő, és nem ritkán a munkában is jelen lévő szerzővel (vagy fordítóval, dramaturggal) együtt. Szóval láttam már a homályos első ötlettől a megvalósuló premierig alakulni egy történetet, egy szöveget, egy szereplőt, egy végkifejletet. Az adaptációs munka, amit szintén csinálhattam már a gyakorlatban, különösen sokat segített korábban – egy alapanyag műfajváltása kikényszeríti, hogy bizonyos színpadi szabályszerűségeket magabiztosan felismerjek és alkalmazzak. Az már… az már kis híján drámaírás volt. A TÉMAVÁLASZTÁSRÓL Sosem valami nagy közéleti eltökélés miatt vágok bele egy történetbe – bár úgyis mindig meglapul bennük valami, amihez a néző kapcsolódni tud, mert mondatokat hall az élete mostanában zajló diskurzusaiból. De ez valahogy… önkéntelen, a szereplőim maguktól csinálják. Nem tudnak máshogy gondolkodni, csak ahogy… mi. Nekem mindent magamnak kellett megtanulni, autodidaktaként. A zenét, a színészetet is, a drámaírást is. Egyébként a rendezést is voltaképp – noha elvégeztem egy egyetemi szakot erről, de azért az ott tanult elméleti megfontolásokat és a valódi színházban szükséges gyakorlati tapasztalatokat összevetve: a különbség a több. Amint ezt nagyon kemény leckék során meg kellett tanulnom. Ezért, hogy rendszert csináljak magamnak ebben a drámaírói önképzőkörben, lett pár házi szabályom, amit betartok.
(részletek egy Göttinger Pállal a Kőszegi Várszínház számára készült interjúból)
|